2022. június 30.
KezdőlapCsaládSzeretném továbbadni, amire Puszi tanított

Szeretném továbbadni, amire Puszi tanított

Hogyan lesz valakiből kutyatulajdonos? És állatvédő? Mit adnak nekünk, mire tanítanak a kutyák? És mi történik, ha jön a végső búcsú…? Egy komlói állatvédő szívszorító története.

“Szép napos, meleg nyári délután volt, emlékszem. Vártam már nagyon, kis pihenés, kis feltöltődés. Odaérek a kozmetikusomhoz, beszélgetünk, és egy icipici fehér szőrgombóc gurul elő a kezelőszék alól. Az első “jaj, de édes” és hasonló kitörések és simogatás hegyek után nekiálltunk a szépítkezésnek. A szőrgombóc csak nem hagyott békén, nyüszögött, hogy vegyem fel. Aztán, mikor kész lettem követett, jött utánam. Meg is jegyeztem, mennyire jó lenne, ha hazavihetném. És jött a meglepő válasz: hazaviheted. Gazdit keresünk neki, nálunk bántja a macska. 23 évesen, épp külhonból hazatérve a szülői ház melegébe, én egy kutyával???

Telefonos beleegyezést kérve drága szüleimtől – amit persze nem kaptam meg – életemben először szabályt szegve mégis hazavittem, mert éreztem itt valami más van… Addig is szerettem a kutyákat, barátnőimnek is volt, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy vegyek egyet. Csak vágytam rá. Akkor ott, aznap, nemcsak kutyatulajdonos lettem, minden szabályt felrúgva és vállalva a következményeit, akkor életem új szakaszához értem, egy olyanhoz , ami után megszűntem korábbi önmagam lenni.

Nemcsak a felelősség átérzése, megérzése az első 3 át nem aludt éjszaka után tudatosult bennem. Hanem az azokat követő napok, hónapok, évek… és a már nélküle folyó életem az általa megélt, a vele tapasztalt élmények birtokában, az által, amit ő adott nekem és általa én sokaknak.

Puszedli

Visszatérve a kis hógolyóhoz, aki a kezdeti dac ellenére hamar a család kedvence lett, a Puszedli nevet kapta, röviden csak Puszi.
A második héttől kezdve harcoltunk egymásért, kiderült ugyanis, hogy több betegséggel küzd. Próbára tett engem és őt is. És onnantól kezdve éreztem, tudtam, hogy többre vagyok hivatva, tennem kell érte, értük. A néma, ámde érző szeretetgombócokért.

Hisz James Herriot szavait idézve: “Bárcsak megértenék az emberek, hogy az állatok ugyanolyan kiszolgáltatottak, s ugyanúgy függenek tőlünk, mint a gyerekek; ezt a gyámságot ránk ruházták.” A gyámság kezdetét vette.

Így mindig, úton-útfélen kiszolgáltatott, segítségre váró kis állatokba botlottam. Belül éreztem a kis hangot, a tenni akarást, de sokszor kevés voltam, nem volt még az állatvédelem menő, mint ma. Magamnak kellett mindent kitalálni, kit hova, mikor, merre… Egyet tudtam: nem feladni, mert ők csak rám számíthatnak. Egyet tudtam: csak azokban a viharos, szélmalomharcos időkben reményt adni, a lelkemet adni.

Teltek-múltak az évek… Puszi a két gomb szemével a legbelsőségesebb társam lett. Szavak nélkül értettük egymást. Az idegent baráttá tudta tenni kedves, játékos természetével. A gyerekeknek megtanította bizalmat, hisz mindenkinek adott esélyt a egy simire, egy hátvakarásra és a kutyapuszi megszerettetésére. Az embereket közelebb hozta egymáshoz.

Liza érkezésekkor jelzőrendszerként működött. Ha a baba mozgott, szenzorai észlelték, és máris jelzett nem túl hangos ugatásával. Mások lettek a mindennapjaink. Kutyás-gyerekes családként. Ekkor tapasztaltam meg, hogy mi az, amit még adhat egy kis állat, főleg, amikor gyerek is van a családban. Mennyire másképp viszonyul egy apró emberke egy önzetlenül szerető kis állathoz. Egyik sem tudott beszélni, mégis kommunikáltak. Vigyáztak egymásra, őrizték egymás lélegzetvételét. A kissé első gyerekes , néha túlaggódós anyukák szerepkörét végleg elhagytam, mikor Puszi előbb kapta meg az ebédjét, mint Liza. A 1,5 éves kislány ekkor odamászott hozzá, és egy tálból ették a rizst a főtt májjal. Adott ott is, akkor is. A bizalmat, hogy nyugi, semmi baj, ha nekem jut, jut neki is…

Így éltünk… Teltek az évek, mentettem az állatkákat, de éreztem, még mindig valaminek a hiányát a harcomban. Jah, igen, az élet térdre kényszerít bizony néha. Egyik pillanatról a másikra Puszinál agresszív rákot diagnosztizáltak. Nincs remény, nincs gyógymód… De van kiabáltam, de van!!! Minden követ megmozgattam, orvosokkal konzultáltam, de maradt a csend. Most rajtam volt a sor, most nekem kellett adni azt, amire ő tanított. Hogy ember legyek minden körülmény között. Dobjam el félelmeimet, éljünk a mának, élvezzük a pillanatokat! Két gomb szem, fehér szőrgombóc hatalmas fájdalom, hatalmas élni akarás és küzdelem… Azt mondták, látni fogom, tudni fogom a pillanatot, amikor feladja a harcot, amikor tudja, én már biztonságban vagyok, és nincs a szuszogására, a jellegzetes Puszi illatára, a radiátorként szolgáló kis testére, a mindig örömöt szerző kutyalelkére, az együtt töltendő vidám percekre szükségem. Tudni fogom, amikor menni szeretne…

A nyakán keletkezett hatalmas daganat több ponton vérzett. Ketten maradtunk. Csak ő és én, mint régen, a lelkünk jelzett, mint akkor. Meg kellett hoznom egy döntést, nekem…ÉDES ISTENEM, segíts, nem ítélkezhetek egy élet felett! De tudtam, hogy fáj neki. Mindenkitől elbúcsúzott. Mindenkitől, csak tőlem nem. Fogtam, de az utolsó injekciónál, amikor már aludt, nem tudtam jelen lenni…

Cserbenhagytam? Évekig azt gondoltam. Nem volt erőm azt látni, hogy abbahagyja a lélegzést… És akkor ott, napokkal később jöttem rá, még ekkor is adott, hogy adni tudjak. A halála, az átélt veszteség, és évek óta folyó küzdelem hatására megalakítottam a Komlói Állatvédő Egyesületet. Neki és nekem: nekünk, kettőnkért. A miénk. Így adta át magát, és írta be kis lelkét örökké az állatvédelembe.

Megtanított, hogy küzdjek minden egyes állatlélekért, akkor is, ha lehetetlennek tűnik, akkor is, ha éjjel jön a hívás és menni kell a család mellől. Menni, mert akkor és ott én adom át a hitemet, a reményemet. Pár perc alatt vissza kell adnom a mentésre váró állat hitét az emberekben, hogy ez jobb lesz, hogy nyugi, vége. És mindezt a legnagyobb nyugalommal, tudásommal, hitemmel, hisz az állat érez engem, érzi a rezgést, a segítést és a félelmet is.

Majd Puszi még akkor is segített, mert elkezdtem az oktatást és terápiázást idősekkel. A Puszi simi gyógyító hatását érezni kell a sok idősnek, gyereknek. Puszi helyét átvette Málna, a mentett bischon. Átvette, de csak a szimbolikusan, a szívemben nem, a szívemben és a lelkemben át nem, de új helyet kapott. Hisz tudtam, hogy egy kutya múltját nem változtathatom meg, de a jövőjét szebbé tehetem. Az állatok szeretetének átadásával pedig az emberek is jobbá válnak. Hitvallásom ez lett.

Az élet úgy hozta, hogy el kellet köszönöm az állatvédő egyesülettől. Mostanra rájöttem, egy nagyobb feladat vár rám, drága Puszi. Ha változol, változik a környezeted is. Ha változnak az emberek, változik az állatvédelem. Ha a gyerekek megtanulják tisztelni a másik életet, változik a gyerekek és az állatok jövője is. Adni jó! Puszi adott, és nekem megadatott általa adni.

Megtanultam, nem lehet minden állatot és embert megmenteni, de a lehetőségeimhez mérten cselekedni tudok. Adhattam közel 1500 állatnak szebb jövőt, gyermekemnek egy olyan másfajta látásmódot, ahol a szenzorai érzékenyebbek az életkorban vele azonos gyerekekkel. Adhattam sok-sok tanítványnak feledhetetlen állati órákat. És kedves Mindenki, remélem, adhattam nektek pár olyan percet, amelyben felismeritek ti is azt, hogy mit is adott Puszi.

Minden napot féktelen boldogsággal kell megélni, meg kell ragadni a pillanatot, a szívünkre kell hallgatni. Élvezzük az egyszerű dolgokat, például egy sétát az erdőben vagy a hóesésben.

 

Kívánom mindenkinek, hogy legyen alkalma menteni, vagy csak otthon gomb szemekbe nézni és adni, aztán rájönni, hogy a kutya egy mentor, egy tanár. Mert pici lényként képes Ő ADNI AZ EMBERISÉGNEK, AZ EMBEREKNEK, és megmutatja, hogy mi fontos, megmutatja a hitet, a hűséget a bátorságot, az elkötelezettséget, az odaadást, a feltétel nélküli szeretetet,az egyszerűséget és az örömöt.”

Csörnyei-Róna Ágnes (a Komlói Állatvédő Egyesület alapító tagja, első elnöke)

Fotók: Puszedli, illetve illusztráció, forrás: pixabay.com

További cikkeink
- Hirdetés -spot_img

Minden más

Random