Elcsendesült a város, elhunyt szeretteinkre emlékezünk a temetőben vagy otthon gyertyagyújtással.
A sírokat virágok, koszorúk borítják, mellettük szelíden hunyorgó mécsesek pislákolnak.
Amikor szerettünk elment, abban a pillanatban úgy érezzük, nem tudunk együtt élni a fájdalommal, és csak azt szeretnénk, hogy újból velünk legyen Ő, aki már sosem lehet itt. A hiányérzet nem szűnik meg, csak megtanulunk élni a hatalmas űrrel, amit maga után hagyott.
Ezek a napok előcsalogatnak belőlünk olyan érzéseket, amelyeket talán szavakkal nem tudunk elmondani, inkább csak érezni lehet, és a kellemes emlékeket magunkban felidézni.
A síroknál állva emlékezünk… Halljuk a hangjukat, látjuk a mosolyukat, és egyet kívánunk: bárcsak itt lennének velünk!
Gyújtsunk gyertyát szeretett halottainkért, de ne csak ezeken a napokon gondoljunk rájuk!
„A sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg.”
(fotó: pixabay.com)
