– A nyolcvanas években milyen volt gyereknek lenni, te kivénhedt öreg? – szokták kérdezni gyermekeim, még a szokásos esti pofozás előtt.
Ilyenkor általában elmesélek nekik egy (értsd: 7-8) történetet a régi időkről, amik 30 év messzeségéből még szebbnek látszanak, mint amilyenek ténylegesen voltak – pedig eredetileg se voltak éppen csúnyák.
Múltkorjást viszont szembe jött ez a csizmás kép a neten, és azonnal feltolultak bennem a gyermekkor megfakult emlékei.
A nyolcvanas években biztosan valami állami támogatást kaphattak a panelbe költöző fiatal házaspárok, mert a mi 4 emeletes panelházunkban, Komló város Szilvás nevű városrészében csak fiatal szülők laktak 1-2-3 gyerekkel. Emiatt a gyerekek kábé egykorúak voltak és mindenki elképzelheti, hogy mire képes 15-20 hasonszőrű gyerek egy paneldzsungelben.
Mi többek közt:
– bicikliversenyeket tartottunk a tízemeletesek körül,
– reggeltől estig fociztunk a parkban,
– a környező kiskertekből loptuk a körtét,
– felmentünk a piros tízemeletes tetejére és onnan néztük a minket kereső többieket,
– klubot csináltunk az egyik alagsori lomtárolóban,
– Bud Spenceres verekedéseket imitáltunk a homokozóban,
– gombfoci bajnokságokat rendeztünk,
– egy kukára erősített távcsővel néztük a Haley üstököst,
– hallgattuk Michael Jackson Bad lemezét bakeliten,
– sátortáboroztunk a ház udvarában nyaranta,
– vertük egymást egy szétszedett gyerekágy fa rúdjaival (Wutang játék),
– vertük egymást félbevágott gumilabdával (retyázás),
– köpködtük egymást (majd később idegeneket) saját készítésű köpőcsövekkel,
– humóztunk a ház körül (aki a humófaltól 3 méterre van, az a humó!)
– üveggyapotot loptunk a szomszédos építkezésről,
– kikapartuk a kátrányt a járda repedéseiből, –
– szemrevételeztük Samatha Fox és Nena bájait egy osztrák újságban,
– kirúgtuk a mindig mérges Dorogiék ablakát (földszinten laktak),
– kirúgtuk a nappalink ablakát (mi is a földszinten laktunk),
– összecseréltük a lábtörlőket az összes lépcsőházban,
– és Franciska SC néven rendszeresen megnyertük a nyár eleji, városrészek közti focikupát az Úttörő házban.
(Jaj, majdnem elfelejtettem az egyik kedvenc játékunkat! Anyukámék épp nem voltak otthon, így feljöttek a Wutangok, az egyikünk (Andor) által szerzett elektromos dobozzal, amiből kiállt két drót.
Leültünk félkörben, egymás fülét fogva, a két szélső emberünk megfogta a két drótot, majd áram alá helyeztük a rendszert.
A dobozban nem volt feszültség (vagy áramerősség?), ezért nem kaptunk áramütést, csak a szembogarunk rezgett, az arcunk zsibbadva rángatózott – volt nagy móka-kacagás!)
Csodás évek voltak azok!
Mai fejjel tök elképzelhetetlen, de akkoriban délutánonként az apukák rendszeresen összejöttek valamelyikük garázsában, esetenként paprikáskrumplit főztek vagy csak simán söröztek és megvitatták, hogy mi volt aznap az Anyagellátóban és milyen penge középpályás ez a Détári Döme. Közben szólt a rádióból az Arrivederci Amore Flipper Öcsitől.
Az anyukák pedig a zöld pad körül beszélgettek és Burda szabásmintákkal csencseltek, karjukon a legkisebb testvérekkel, míg mi eltűntünk a ház mögött valami fontos játék okán.
Telente, amikor leesett az első nagyobb hó és már kihócsatáztuk magunkat, akkor a ház melletti járdán addig tapostuk-tömörítettük-csúszkáltuk a havat, amíg olyan durva jégréteg képződött, hogy 25-30 métert is simán lehetett siklani. Sötétedésig csúszkáltunk, óriási figurákat bemutatva, majd amikor meguntuk, a házfal mellé bújva lestük az arra járó, dolgukra igyekvő felnőtteket, akik szatyrukat-táskájukat magasra feldobva hatalmasakat pereceltek a járdán.
A legjobb téli napok azonban azok voltak, amikor több apuka is lejött a hóba és velünk együtt építették az óriási hóembereket. (A legjobb nyári napok pedig azok voltak, amikor az apukák is beálltak focizni és megmutatták, hogy milyen a komlói betonvédelem)
Na (és itt csatolok vissza a képhez) ’86 telén pontosan ilyen csizmája volt többünknek a bandánkból (öcsémmel a miénk piros volt).
Érdekes, hogy vagy 30 éve nem jutott eszembe ez a csizma, de a kép láttán azonnal beugrott, hogy mennyire be tudott gyűrődni a belseje és a fűzőjét is hiába próbáltam vörösre fagyott kézzel szorosabbra húzni, nem tudtam megakadályozni, hogy a hó egy-egy nagyobb szánkó-vészfékezésnél ne ömöljön be annyira a csizma belsejébe, hogy este csak egy forró radiátornak támasztás tudta kiolvasztani dermedt lábainkat.
Jut eszembe most is tél van, talán nemsokára hó is lesz és még nem késő összeszedni a környék gyerekeit egy nagy közös hóember építésre, mert ugyan tudjuk, hogy “ami volt újra nem jön el”, de egy picit hátha mégis…
/Ilka Gábor/
