Komló – Elkeseredett posztot tett közzé a Facebookon egy kerekesszékes komlói nő. Naponta megalázzák a buszsofőrök, pedig ő csak a munkahelyére szeretne eljutni.
„Elég volt, és tele a hócipőm, két hónapi küzdelem óta elérkeztem arra a pontra, hogy már félek buszra szállni Komlón. Félelem lett az utazásom Pécsre, a hetedik érzékem sohasem csap be, már jócskán megérzem a bajt a bennsőmben. Csupán csak azért szenvedem el ezeket a csapásokat, mert mozgássérült, tolókocsis vagyok.”
Így kezdődik a megrendítő írás, amely azzal a folytatódik, mennyire megalázó számára minden egyes út, amit busszal kell(ene) megtennie Pécsre. Hiába veszi meg a havi bérletet, gyarkan nem jön akadálymentes busz – vagy a sofőrök nem segítenek neki, így nem jut el a munkahelyére. Csomor Henriett tapasztalatai szerin a sofőrök többségének az arcára van írva a közöny, az elutasítás, és csak kevés a kivétel.
„Néha úgy érzem magam, mint egy leprás, szerencsémre legyen mondva, már megtanultam sapkám siltje mögé bújni” – írja.
Henriett elmondása szerint már kért segítséget szóban és írásban is a Dél-dunántúli Közlekedési Központtól, azonban csak ígéreteket kapot, változást nem tapasztalt. Sőt.
„Egy hete történt velem a következő dolog, amelynek hatására úgy döntöttem, többé nem utazom, mert pánikba estem, s rohadtul éreztem magam. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért kell ezt elviselnem. Mágocs, Komló, Pécs, Harkány akadálymentes buszra akartam felszállni édesanyámmal. Mikor beszállította a sofőr az utasokat, hátrajött állt a rámpán, meglátva engem elkezdett szentségelni, s azt mondta, „hát le nem nyitom a rámpát”. Majd befutott a forgalmiba, hogy megkérdezze, el kell-e vinnem ezt nyomorékot. Dirrel-dúrral lenyitotta a rámpát, amely lógott a levegőben, természetesen el se döntötte a buszt, így nem tudtam felszállni. – Köszönöm uram, nem utazom! – közöltem, s otthagytam.”
Henriett édesanyja a forgalmi irodában tett panaszt, ahol felfigyelt rá egy akadálymentes busz vezetője, aki fél óra késéssel ugyan, de bevitte őket Pécsre. Ezzel azonban nem ért véget a tortúra: hazafelé plusz egy órát kellett várni a végállomáson, mert akadálymentes busz helyett „sima” járatok indultak csak egy órán keresztül.
„Téboly ez az egész, amely körülöttem folyik, s nem tudom ezt elfogadni, mert én is ember vagyok, nekem is van jogom az élethez. Hamár egyszer megszülettem, élnem is kell valahogy a halálomig.”
Felkerestük az ügyben a Dél-dunántúli Közlekedési Központot is, amint válaszolnak, frissítjük cikkünket.
A fotó illusztráció, forrás: pixabay.com
