Komó – Ahogy ígértük, folytatjuk kalandozásunk a város legendákkal tarkított múltjában.
Mai mesénk egy hajdan a múzeum előtt álló fűzfáról fog szólni. A történetet, ahogy az előzőt is, Csikós Ferenc Komlói Legendák című kötetében olvastuk. A „varázserővel bíró” fát sajnos az évek során kivágták, de fényképeken és talán a régi komlóiak emlékezetében továbbra is megmaradt.
Lesz szó egy titokzatos „tüzesemberről”, varázslatról és egy mára eltűnt helyi hagyományról is. Nem is húzom tovább a szót, vágjunk bele!
Mocsár a belvárosban
A mai Városház tér helyén régen egy nagy rét, később pedig focipálya volt. A rét mögött az Eszperantó tér és a vasútállomás irányában egy kenderáztató (Mocsila) húzódott, amelyet egy nagy lápos terület vett körül. A legenda szerint itt élt a Tüzesember, aki minden éjjel láng alakjában ijesztgette az arra járókat.
(A láng alakot felvevő Tüzesember legendája valószínűleg a lidércfény, más néven bolygótűz nevű jelenségből származik. A mocsárgáz mentánt is tartalmazó gázelegy, amely rothadó növényi anyagokból keletkezik. Gyakran öngyulladó foszfor-hidrogént is tartalmaz, így a keletkező metán is meggyullad: ez a lidércfény, mely a mocsár felett halványkék fénnyel dereng – a szerk.)
A réges régi történet szerint egyszer egy szép lány sétált a mocsár közelében, amikor megjelent előtte a Tüzesember. A mitikus lény egy cukorsípot adott a lánynak, és arra kérte, fújja meg. A fiatal lány fújás közben viszont véletlenül lenyelte a sípot. A Tüzesember ezután, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan köddé is vált. Pár hónappal később, pont János napon fiú gyermeke született a lánynak, akit a síp és a János nap miatt Cukor János névre kereszteltek.
Teltek az évek, időközben felnőtt a gyerek és a bányában kezdett dolgozni. Egyik este, amikor épp munkába tartott, előtte is megjelent a Tüzesember a láp partján. A jelenés megkérdezte tőle, hogy hívják. Amikor János bemutatkozott, az elmondta neki, hogy ő az apja. Mivel ez egy legenda, a fiú a beszélő és egyben lángoló tüneménytől nem hogy nem ijedt meg (ahogy korábban anyja sem), de még csak meg sem lepődött azon, hogy az apjának mondja magát, hanem át szerette volna ölelni. Ám, ahogy az korábban a fiú anyjánál is tette, vetett egy bukfencet és eltűnt.
A földön viszont maradt utána egy aranypálca. A pálca hirtelen megszólalt és azt mondta Jánosnak: Ha magaddal viszel, minden kívánságodat teljesítem, de ha leszúrsz itt valahol a réten és gyökereim megfogannak, örök életedben boldog leszel, még ivadékaidban is.
Ezen már János is meglepődött, de azért felvette a pálcát és a csízmájába dugta. Közben arra gondolt, de jó lenne végre egyszer “úriasan” megvacsorázni a helyi kaszinó dísztermében. Ahogy ez megfogalmazódott benne, rögtön ott is termett a söröző urak között.
A fiú ezen sem lepődött meg, azon viszont igen, hogy a kopott kabátja is azonnal csodaszép ruhává vált, amint zavarni kezdte a rajta lévő gúnya. Mindenkit megvendégelt, és fizetéskor pont annyi korona lapult a zsebében, amennyire szüksége volt, borravalóval együtt! Persze az ott lévő urak is kíváncsiak voltak rá, hogy ki lehet ez az ember, különösképp akkor, amikor kiderült, hogy a bányában dolgozik.
A varázsvessző hatása a fejtésben sem múlt el, csak gondolnia kellett rá, és dőlt is a legjobb minőségű szén a lába elé. Igen ám, de a korábban megvendégelt urak között mérnök, aknász és bányamester is volt, akik ettől fogva csapatostul kisérték a bányába. Sosem volt nekik elég amit János termelt, a végén már azt akarták, hogy aranyat találjon.
Megelégelte ezt a fiú és azt mondta nekik, hogy menjenek le a bánya legalsó szintjére, ott színarany pénzt fognak találni. A kapzsi urak le is mentek, de a bánya összeomlott felettük, helyette pedig egy tó keletkezett. Abban a tóban ugráltak béka képében az urak ide-oda.
Ekkor újra megszólalt a varázsvessző: Lásd, János! Így jár minden telhetetlen! És te is vésd jól a fejedbe, hogy eztán csak azokkal barátkozzál, akik hozzád tartoznak. Most pedig szúrjál le engem ide a kis domb aljába, és úgy tégy, ahogy mondom. Hét nap múlva, kora hajnalban, gyere ide vissza, s ha megfogadod szavamat, gazdag ugyan nem, de egész életedben boldog leszel.
János így is tett, jó mélyen leszúrta a pálcát a mocsaras rét szélére és hazament. Hét nap múlva kiment a helyre, ahol egy gyönyörűszép szomorúfűz fát és egy még gyönyörűbb lányt talált, aki épp a patakban mosdott. A fiú megkérdezte a lány nevét. Ő válaszolt is neki, Annának hívták. János ezután megkérte Anna kezét, összeházasodtak és boldogok is lettek, még a gyermekeik is, pontosan ahogy azt az aranyvessző megjósolta.
A szomorúfűz pedig csak nőtt nőtt a tér sarkán, és valahányszor elment alatta egy esküvői menet, a vőlegény leszakított róla egy levelet, hogy az ő házasságuk is épp oly boldog és sírig tartó legyen, mint Jánosé és Annáé volt.
A fűzfát végül balesetveszélyesnek nyilvánították és kivágták, a története viszont velünk marad.
/forrás: Csikós Ferenc: Komlói Legendák, a képek szerzője ismeretlen/
