Család

Az emlékezést segíti a gyerekkel való beszélgetés

Mindenszentek és halottak napján a sírokat ellepik a virágok és a pislákoló mécsesek, elhunyt szeretteinkre emlékezünk. A síroknál állva sok gondolat kavarog bennünk, „Elég időt töltöttünk együtt?” „Amikor szüksége volt rám ott voltam?” „Lehetett volna máshogy?” A kérdésekre választ már nem kapunk, ez már csak önmarcangolás, és nem segít, viszont ennek tudatában értékeljük az együtt töltött időt a szeretteinkkel.

 

Ebben az időszakban felerősödnek bennünk az emlékek, eszünkbe jutnak azok a pillanatok, amelyek, ha nem is meghatározóak, de fontos részei voltak az életünknek. Például a nagypapa ölelése – néhány kedves mondata még most is a fülembe cseng – nagymama fánkja, amelyet utánozni nem lehet, a baráttal, ismerőssel, kollégával töltött idő vagy éppen egy régmúlt szerelem.

A gyászt mindenkinek nehéz feldolgozni, az idő múlásával enyhül, de az űr, amit szerettünk itt hagyott, az mindig egy fájdalmas pontja marad az életünknek. Sokszor mi felnőttek sem beszélünk a gyászról, az elmúlásról, pedig lehet, hogy néha könnyebb lenne.

A gyerekek, amikor először találkoznak azzal, hogy egy hozzátartozójukat elvesztették, számos kérdés fogalmazódik meg bennük – természetesen ez kortól függően – és csak abban az esetben tudunk segíteni nekik, ha a gyerekek nyelvén, de őszintén beszélünk a történtekről. Nem tudjuk mindentől megóvni őket, legfőképpen attól, amely az életünk része. Előkerülhet egy régi fotó vagy csak bevillan egy emlék, amelyre ugyan a kisgyerek nem emlékszik, de mi szinte a szemünk előtt látjuk, ahogyan a dédimama ringatta a kezében … Ezekről beszélni kell, de nem csak most, hanem bármikor, és ezek a beszélgetések a mi lelkünknek is jót tesznek.

 

 

Mielőtt elindulunk a temetőbe, mondjuk el, hova megyünk, mi fog történni, hiszen ezzel segítünk feldolgozni mindazt, amivel a síroknál találkozni fog, és akkor ott ő is bátrabban mer kérdezni. „A nagypapa most lát engem?” Tudja, hogy itt vagyok?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések (is) foglalkoztatják a kicsiket, amely ilyenkor természetes dolog, és az élet, a kialakult helyzet velejárója.

 

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
– tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…

(Fotó: pixabay.com)

Szólj hozzá!